XXXV/3. A kirakati bírálat — Végleges leltári állapot

A futószalag lágy zümmögéssel repítette az üvegvitrint a kárpitozott alagúton át. Henderson bizakodva igazította meg a nyakkendőjét: a fellebbvitel lehetősége a józan ész és az intézményes igazságtétel győzelmét ígérte. Az antikvárius szintén felkészült, hogy a hivatali tévedés teljes tényállását a legfelsőbb ügyintéző elé tárja.
A szalag végén a sötétség hirtelen vakító, meleg fénybe váltott. Egy tágas, bársonnyal bélelt pódiumra érkeztek, ahol a szemközti mahagóni íróasztal mögött egy magas háttámlás bőrfotel várakozott. A fotel méltóságteljesen megfordult. Ám nem egy szigorú főtisztviselő ült benne, hanem egy életnagyságú, csiszolt sárgaréz tükör lapult a karfák között, amely pontosan az ő vitrinjüket tükrözte vissza.
Egy mechanikus kar a magasból nehéz, gravírozott bronztáblát csavarozott a kabinjuk homlokzatára. A felirat friss, maratott betűkkel hirdette: „1. Számú VIP-Mintadarab — Fellebbezés lezárva, leltári állapot véglegesítve.”
A csarnok külső fala ekkor halk morajlással elgördült, s a városi utcára néző, ragyogóan megvilágított főkirakatba gördültek ki. Odakint a járókelők elismerő mosollyal csodálták a tökéletesen élethű, gépies mozgású antikváriust és a vizsgált ügyfelet. Henderson és társának lába pedig a legújabb precíziós rugószerkezet ütemére meglendült, hogy eljárja az örökös kiállítási díszlépést.
A kirakatüveg aljában egy apró réznyílás kattant, s benne felcsillant egy frissen bedobott fényes garas.