XXXV/1. A rézgaras ára — Szabványosított látogatófogadás

A zenedoboz fémes, csilingelő dallama gépies pontossággal diktálta a ritmust. Henderson és az antikvárius merev mosollyal az arcukon, összehangolt léptekkel hajlongtak a csiszolt üvegbúra mögött. A homlokukon lévő friss tus még át sem száradt, de a hivatali protokoll nem ismerte a száradási idő fogalmát.
Az üveg túloldalán álló látogató elégedetten igazította meg a kalapját. Látva a vitrinben bemutatott mintaszerű engedelmességet, teljes bizonyossággal könyvelte el magában: a csarnok a legmagasabb szintű VIP-ellátásban részesíti az érkezőket. Amikor a szomszédos szekrényből éles kattanással előugrott az üres rekesz, a férfi habozás nélkül odalépett.
Ahelyett azonban, hogy csupán a hegyes orrú bőrtáskáját helyezte volna a bársonyos bélésre, kényelmesen nekidőlt a fiók peremének. A bürokrácia automatizált mechanizmusa ezt azonnali beleegyezésnek tekintette. A rekesz aljából két fényes sárgaréz szorítókar pattant elő, és szelíd, ám ellentmondást nem tűrő mozdulattal ragadta meg a látogató mindkét csuklóját.
Henderson kiáltani próbált, ám a gépies üdvözlőtánc szabályai szerint a szája csak egy ünnepélyes, de néma mosolyra nyílhatott ki. Az antikvárius szemöldöke idegesen rándult meg, miközben a mennyezeti síneken újabb piros tushenger indult meg lefelé, kifejezetten az új ügyfél homlokát célozva meg.
A vitrin melletti faliórán egy kis rézplakát fordult át, frissítve az aktív leltári darabszámot.