XXXIX/3. A mintavételi bizonylat — Szakszerű lenyomatvétel

A mentolillatú gőz gomolygásából nem egy újabb hivatali ellenőr, hanem egy vékony, rézből hajlított szervizkar emelkedett ki. A mechanikus szerkezet ruganyos mozdulattal kinyúlt, s figyelmen kívül hagyva a falból kibújt ostyabizonylatot, közvetlenül Henderson porcelánba zárt csuklóját ragadta meg.
– Kiváló! – jegyezte meg az antikvárius, miközben izgatottan igazított egyet a szemüvegén. – A Szabványosított Állagmegóvási Hivatal nem fogad el papíralapú aláírást. Az önkiöntő teáskanna kizárólag anatómiai hőtlenyomattal igazolható.
Mielőtt Henderson tiltakozhatott volna, a szilárd szigetelőanyag halk reccsenéssel kettévált. A kerámiaburok simán lepattant a férfi bőréről – egyetlen porszemet vagy szőrszálat sem hagyva maga után –, és a rézkar segítségével visszahúzódott a teáskanna torkába. Henderson megkönnyebbülten dörzsölgette a csuklóját, ám a bőrén, pontosan az ütőér felett, egy halványkék, tintaszerű pecsét világított: „Behajtva. Munkavédelmileg jóváhagyva.”
A teáskanna megelégedett sípolással elhallgatott, majd a téglafal szürkés rézlemeze lassan rácsukódott, elnyelve a gépezetet, mintha az soha nem is létezett volna.
– Látja, kedves barátom? – mosolygott szelíden az antikvárius, és zsebre tette a csontfésűt. – Csupán egy apró, szakszerű adminisztratív mintavétel volt az egész. Most már hivatalosan is tisztázott a jogállásunk.
Henderson a kék pecsétre meredt, miközben a sikátor mélyén egy eddig észrevétlen, nehéz tölgyfa ajtó kattant ki, s a résből ódon pergamen és friss teafű száraz illata szivárgott ki.