XL/1. A száraz tealevelek — Hivatali vendéglátás

Az antikvárius nem teketóriázott: elégedett intéssel lépte át a nehéz tölgyfa ajtó küszöbét, mintha csak egy megszokott délutáni teázóba érkezett volna. Henderson, miután még egy utolsó, gyanakvó pillantást vetett a csuklóján kékellő hivatali pecsétre, kénytelen-kelletlen követte őt a homályos helyiségbe.
A terem egyszerre emlékeztetett egy ódon irattárra és egy zártkörű teaszalonra. A falakat a mennyezetig száraz tealevelekből préselt, sötétbarna téglák borították, melyekből fanyar, mégis megnyugtató aroma áradt. A mennyezet alatti sárgaréz síneken halk surrogással egy kis tálca gördült feléjük, rajta két finoman megmunkált, gőzölgő porceláncsészével.
– Kifogástalan vendéglátás – csettintett az antikvárius, miközben a közelebbi csészéért nyúlt. – A bürokratikus igazolás után mindig jár a frissítő. Ez a szabványos eljárásrend negyedik cikkelye.
Henderson még mindig bizalmatlanul méregette az italt, ám a tálca aljából hirtelen kiugrott egy apró, rézből készült tolltartó, benne egy hegyes lúdtollal és egy friss nyomtatvánnyal. A lap tetején gépelt betűkkel állt a felirat: „Kóstolási és átvételi elismervény”.
– Csak egy apró szignó, barátom, és már ihatjuk is – bíztatta az antikvárius, és könnyedén aláírta a maga részét.
Henderson átvette a tollat, ám mielőtt a papírhoz érintette volna a hegyét, a csészéje mélyéről halk, ütemes ketyegés hallatszott, s a sötét sarokban megszólalt egy rekedt rézcsengő.