XL/2. Az infúziós időzítő — Szabályos minőségellenőrzés

A csengő rekedt kongása még ki sem hunyt a száraz tealevelek fojtogató aromájában, amikor a sárgaréz sínen futó tálca hirtelen megrándult. Az antikvárius elégedetten bólogatott, mintha a hangjelzés csupán a szakszerű hivatali ügymenet megszokott kísérőzenéje lenne.
– Semmi ok az aggodalomra, dear Henderson – jegyezte meg nyájasan, miközben kimérten beleszürcsölt a saját adagjába. – Ez csupán az infúziós időzítő. A Hivatalban a túlztatott tea fogyasztása súlyos fegyelmi vétségnek minősül, az eljárási rend negyvenkettes cikkelye szerint.
Henderson azonban nem teázni jött. A lúdtollat még mindig a nyomtatvány felett tartotta, ám mielőtt tiltakozhatott volna, a csészéjéből felcsapó gőz sűrű, kékesszürke felleggé állt össze. A lap – anélkül, hogy a toll hegye érintette volna – magától felszívta a csuklóján megkötött szigetelőanyag párolgását, s a sorok között önműködően megjelent egy sötét, domború pecsét.
– Úgy tűnik, a mintavételi igazolás hiánytalan – állapította meg az antikvárius, és zsebre vágta a tollat. – A vendéglátási fázis ezzel hivatalosan lezárult. Most következik az irattári besorolás.
A teatéglákból rakott falak halk nyikorgással megmozdultak. Henderson lába alatt a padlóburkolat hirtelen megdőlt, s a helyiség sötét sarkában egy keskeny, rézszegélyű csapóajtó pattant ki. Odalentről forró gőz és darált tealevelek száraz, ritmikus suhogása áradt fel, miközben a mennyezeti sín automatizált rézkarja megragadta a kiürült csészéket, és habozás nélkül a mélybe hajította őket.