XXXIV/6. Az iktatófiókok mélye — Osztályozott landolás

A csúszda nem a semmibe vezető szakadék volt, hanem egy rendkívül alaposan megtervezett, polírozott filccel bélelt lejtő, amely szelíden lassította le az alázuhanókat. Henderson és az antikvárius kifejezetten puha, bársonyozott gyűjtőkosárba érkeztek. Körülöttük mennyezetig érő, ketyegő rézfiókok sora magasodott, s a szűk folyosókon apró, mechanikus sínkocsik gurultak oda-vissza, kintlevőségi kimutatásokat és bélyegzőpárnákat szállítva.
– Látja, barátom? A hivatal sosem hagyja cserben az elkötelezett ügyfeleket – porolta le a kabátját az antikvárius, miközben elégedetten szemlélte a rendszert. – Ez a süllyesztő csupán a VIP-vendégek gyorsított átirányítása. A bürokrácia nem büntet, csupán prioritás szerint csoportosít.
Henderson bizonytalanul igazította meg a nyakkendőjét. A gyűjtőkosár alja ekkor finoman megdőlt, s a sínpályáról kiemelkedő sárgaréz kar szertartásosan nyújtott feléjük egy-egy selyemszalaggal átkötött iktatómappát. A dokumentum borítóján aranyozott betűk hirdették a kiemelt státuszú ügyfeleknek járó mentességet.
Az antikvárius megkönnyebbülten nyúlt a mappa után, ám amint a szalagot eloldotta, a papírlapok közül apró, hűvös tapintású fémkampó pattan elő, és ruganyosan ráragadt a csuklójára. Ugyanekkor a folyosó végén lévő iktatófiók csapódott ki, s a sötét mélyéből egy vékony, krémszínű szalag kezdett tekerőzni feléjük.