XXXIII/4. A ringó sötétség — Zártosztályú utaztatás

A ringás ritmikus volt és fojtogató, akár egy túlhúzott ingaóra kiszámítható kilengése. A marhabőr nehéz illata és a selyembélés szintetikus melege teljesen kitöltötte a parányi teret, ahol Henderson és az antikvárius szorosan egymásnak feszülve próbáltak lélegzethez jutni.
– Hol vagyunk? – sziszegte Henderson, miközben fémre rögzített cipősarokig zsibbadt a lába.
– Haladunk – préselte ki a fogai között az antikvárius, vigyázva, nehogy az arcizma túlságosan megmozduljon. – A vásárló... hazavisz. Egy privát gyűjteménybe.
Ez a gondolat némi megnyugvással töltötte el őket. Egy tehetős műgyűjtő szalonja mégiscsak méltóbb környezet lett volna, mint a hivatali süllyesztő. Egy elegáns mahagóni asztal, egy polírozott üvegbúra, ahol vasárnaponként teázó úriemberek csodálják a precíziós kézművesség remekeit. Henderson már szinte látta maga előtt a szőnyegeket.
A léptek zaját hirtelen felváltotta egy fémes visszhang. A bőrönd egyetlen lendületes ívben lefelé zudult, majd csikorgó, kemény felületen landolt. A zár kattant.
A felnyíló fedél mögött nem kandallótűz és konyakosüvegek várták őket. Vakító, jéghideg neonsugárzás zúdult a sötétség helyére. Odakint egy hatalmas, fehér gumikötényes alak hajolt a doboz fölé, jobb kezében egy túlméretezett finommechanikai műszerész-csipesszel és egy flakon gépolajjal.
– Lássuk a csuklópontok holtjátékát – mormogta a figura, és a csipesz hideg acélhegye megérintette Henderson nyakát.