XXXII/7. A névtelen süllyesztő — Gyorsított állományvizsgálat

Az antikvárius nem teketóriázott. Kihasználva a gőzszelep hirtelen sziszegését, megragadta Henderson kabátujját, és a lefelé gördülő, névtelen csapóajtó rése alá vetette magát. Henderson komótosabb alkat volt, de a mögöttük fenyegetően terpeszkedő drótkosár láttán meglepő fürgeséggel csúszott be a szűk nyíláson, közvetlenül a fémlap csattanása előtt.
A süllyesztő mögött nem mélység, hanem egy keskeny, zöld posztóval bélelt folyosó fogadta őket. A sárgaréz szellőzőnyílásokból hűvös, szegfűszegillatú levegő áramlott, s a csarnok zakatolása egy csapásra tompa morajlássá halkult.
– Szerencsére az adminisztráció lassabb, mint a mechanika – jegyezte meg Henderson, miközben kiegyenesedett, és megpróbálta porolgatni a könyökét.
Ekkor azonban halk villanással apró rézfény világította meg a zakójuk hajtókáját. A sárga kísérőjegyek sarka magától lepergett, s a helyükön felbukkanó új, lila bélyegzés már nem árengedményt, hanem feladatkört jelölt: „IDEIGLENES LELTÁRELLENŐR”. A falból kiálló finom sárgaréz karok nem taszították őket tovább, hanem tisztelettudóan egy rézbevonatú nagyítót és egy apró megfigyelőfüzetet nyújtottak feléjük.
Az antikvárius gyanakodva vette át a bőrkötésű füzetet, melynek első oldalán a saját kézírásukkal állt a feljegyzés, noha még egyetlen betűt sem írtak bele.
– Úgy látszik, előléptettek bennünket – mondta halkan, miközben a folyosó végén egy selyemfüggönnyel borított kémlelőablak lassan felemelkedett, feltárva az alant elterülő, végtelen polcrendszert.
A sötétben valahol egy nehéz igazolványbélyegző kattant, és egy halk sípszó jelezte a következő műszak kezdetét.