XXXII/10. A vitrin mechanikája — Befejezett leltár

A vörösen izzó fémcsík nyikordulva tekerőzött Henderson cipőjének orrához. A férfi előrehajolt, hogy kiolvassa a frissen beégetett karaktereket, meggyőződve róla, hogy a terepi koordináció újabb hivatali utasítást hoz a számukra.
– Lássuk csak, hová osztottak be bennünket – mormogta, miközben a bőrkötésű füzetet a hóna alá csapta.
Az antikvárius megszokott kimértségével igazította meg pápaszemét, ám ahogy a szalag szövegére pillantott, szemei kissé kitágultak. A betűk nem iktatószámokat formáztak, hanem az ő saját, negyven évvel ezelőtti kézírásának pontos másolatát. A felirat így szólt: „Működő mechanikus látványosság: A bürokrácia örökmozgója. Ára: hat ezüst korona.”
Mielőtt Henderson bármit kérdezhetett volna, a rézveretes gyűjtődoboz fedele halk szisszenéssel felpattant. Nem mechanikus karok nyúltak ki belőle, csupán egy finom, bársonyozott csipesz, amely precíz mozdulattal eladási bárcát tűzött az antikvárius hajtókájára, Henderson kabátjára pedig egy apró réztáblát csavarozott.
A megfigyelőhíd ekkor váratlanul tizenöt fokot dőlt, s a két férfi méltóságteljesen lecsúszott a tátongó nyílásba. A zuhanás alig tartott egy pillanatig; puhán landoltak egy bordó bársonypárnán.
Odakint, a csendes antikvárium félhomályában egy nagy, csiszolt üvegbúra borult föléjük. Henderson döbbenten nézett fel: a bolt pultján álltak, miniatűr figurákként. Egy ismeretlen kéz felnyúlt a tölgyfa talpazathoz, s halk kattanással felhúzta a sárgaréz kulcsot. Odalent a papíremberkék újra ritmikus pecsételésbe kezdtek, míg felettük a megfigyelőhíd lassan keringeni kezdett a vitrin zártságában.
A pult szélén, az üvegbúra tőszomszédságában ekkor halk csikordulással felpattant egy fekete lakkozott doboz fedele, s a száraz levendula illatával együtt egy fémhangú zenedoboz dallama kúszott ki belőle.