XXXII/1. A teáscsészék tálcája — Automatizált vendéglátás

A kinyílt sárgaréz csapóajtóból nem újabb mechanikus iktatókar emelkedett ki, hanem egy polírozott ezüsttálca, amin három finom, gőzölgő teáscsésze pihent. A szerkezet meglepő finomsággal emelte a tálcát a kirakatban dermedten álló alakok magasságába, közvetlenül a lakkréteg alá szorult arcok elé.
Mr. Henderson szemei riadtan rezdültek meg a merev maszk mögött. Az antikvárius tehetetlenül próbálta elfordítani a tekintetét, ám a gyorsan kötő védőlakk tökéletes mozdulatlanságra kárhoztatta mindkettejüket. A tálca közepén álló kis réztábla felirata udvarias pontossággal hirdette: „Munkaközi frissítő a kiállított tárgyak részére”.
Ekkor az utcáról egy elegáns hölgy lépett a kirakatüveghez. Megállt, elismerően végigmérte a három élethűnek tetsző figurát, majd belökte a szalon nehéz tölgyfa ajtaját. A rézcsengő vidáman megcsendült a feje felett.
– Jó napot! Érdeklődnék, hogy a kirakati hivatali életkép darabonként is megvásárolható-e, vagy csak szettben – kiáltotta a látszólag üres helyiségbe, miközben gyanútlanul rálépett a belépőszőnyeg rejtett nyomásérzékelőjére.
A mennyezet alól azonnal gépies, ám szívélyes hang csendült fel:
– Üdvözöljük intézményünkben! Kérjük, maradjon a kijelölt felületen a rendkívüli leltári kedvezmény kiszámításáig.