XXXI/2. A mechanikus fogadtatás — Automata értékbecslés

A belépő úr, akit a hivatali fegyelem selymes magabiztossággal ruházott fel, megnyugtató mosollyal vette tudomásul a halk kattogást. Azt hitte, a modernebb antikváriumokban így működik a diszkrét VIP-fogadás: a padlóba süllyesztett rézgörgők nem elnyelni akarják a látogatót, csupán kényelmesen a becsüs asztalához gördítik.
– Különösen kényelmes megoldás – jegyezte meg elégedetten, miközben a cipője alatt finoman megindult a tölgyfaborítás. Hóna alatt szorosabban megszorította a csomagot. – Remélem, a hagyatéki értékbecslés nem vesz igénybe tíz percnél többet. A villamosom pontosan hatkor indul.
A kirakatban ülő Henderson és az antikvárius merev szembogaraik mögött némán figyelték a jelenetet. Szerettek volna kiáltani, hogy a görgős sínpálya nem a VIP-szalonba, hanem a kiállítási állványok alsó szintjére vezet, de a gyantapecsét makacsul zárva tartotta az állkapcsukat.
A padlóból kiemelkedő sárgaréz kar finom megfontoltsággal emelte ki a férfi kezéből a csomagolópapírba tekert táskát, s egy precíz mozdulattal a mellette nyitottan várakozó fadobozba helyezte. A szerkezet nem állt meg: a következő állomás egy automata címkézőfej volt, amely halkan zümmögve mérte fel a belépő úr kabátjának szövetét és vállszélességét.
– Lám, még a kabátomat is eltárolják a tárgyalás idejére – bólintott elismerően az úr, mit sem sejtve arról, hogy a címkéző már a saját gyűjteményi tételszámát gravírozza a gallérja mögötti rézbilétára.
A háttérben, a hátsó szoba sötétjéből egy sárgaréz mechanikus kar nyúlt ki halkan, hegyén egy apró, gőzölgő ecsettel.