XXX/7. A fényes rézcímke — Lejárt szavatosságú látogatók

A világító rekesz megállt előttük, s a kis üvegajtó halk pattanással kinyílt. Az antikvárius megszokott hivatali kimértséggel nyúlt be, hogy kiemelje a rézcímkét, ám a finommechanikai kar megelőzte. Nem papírt adott ki, hanem egy-egy apró, áttetsző gyantapecsétet nyomott Henderson gomblyukára és a könyvkereskedő zakójának hajtókájára.
– Állománybavételi elismervény – morogta Henderson, miközben hiába próbálta lepiszkálni a még meleg gombócolatot. – Vagy egy kifejezetten illetlen leltári jelzés.
A falak ekkor tettek egy határozott, kilencvenfokos fordulatot. A mahagóni lambéria, az asztalka a megdermedt csészékkel és a fém sínrendszer egyetlen lendülettel csukódott össze körülöttük, mint egy precízen megtervezett, szellőzőnyílásokkal ellátott guruló fa doboz. A sötétségben csak a görgők egyenletes duruzsolása hallatszott, amint a dobozt valami láthatatlan emelőszerkezet felfelé továbbította.
Amikor a zár kattant és a doboz oldala lenyílt, a friss levegővel együtt az utcai forgalom zaja is beáramlott. Henderson és az antikvárius egy elegáns, plüssfotelekkel berendezett kirakatban ültek, merev tartásban, kezükben a kővé dermedt csészékkel.
A kirakat üvegének túlsó oldalán egy kíváncsi járókelő hajolt közelebb, s elmélyülten tanulmányozta az üvegre ragasztott, sárgaréz szegélyű kártyát: „Leltári szám: 308. Hivatali látogatók gyantázott állapotban. Különösen ritka, eredeti példányok – Nem eladó.”
A járókelő elégedetten bólintott, majd továbblépett. A bolt mélyéből ekkor halk, mechanikus ketyegés hallatszott, s a szomszédos polcon egy újabb üres doboz fedele nyílt ki várakozón.