XXX/5. A mahagóni pihenő — Szabályzat szerinti frissítő

A csikorgó görgősor engedelmesen beljebb tolta a dobozokat a tárva-nyitva álló sárgaréz ajtón. Mr. Henderson és az antikvárius óvatosan lépkedtek a tálca nyomában, ügyelve rá, hogy cipőjük ne akadjon el a padlóba süllyesztett vezetősínekben.
A helyiség nem zúzóüzemre, hanem egy meglepően elegáns hivatali pihenőre hasonlított. Mahagóni lambéria borította a falakat, a sarokban gőzölgő rézkannák sorakoztak, a levegőben pedig csokoládé és friss pörkölésű kávé illata terjengett. Egy bőrberakásos dohányzóasztalon krémes habú csészék várták őket, mintha a bürokratikus gépezet épp az imént vonult volna teaszünetre.
– Úgy tűnik, az illeték megfizetése felsőbb kategóriás ellátást eredményezett – jegyezte meg Henderson, miközben elégedetten dörzsölte össze a tenyerét, és megindult az asztal felé.
Az antikvárius azonban nem a kávét nézte. Figyelmét a szoba közepén álló, polírozott tölgyfa állványra helyezett vendégkönyv kötötte le. A vastag, bőrkötésű kötet lapjai maguktól lapozódtak, s a gépelt sorok alján ugyanaz a számsor ismétlődött.
– Ez nem pihenőhelyiség, Mr. Henderson – suttogta az antikvárius, és megállt az asztalka előtt. – Ez a természetben kifizetett illetékek megőrzője. S a csészékben lévő hab nem tej.
A mahagóni falikárpit mögött ekkor egy nehéz sárgaréz mutató lendült át a következő osztásra.