XXX/4. A fémes csúszda — Természetbeni illetékfizetés

Mr. Henderson reszkető ujjakkal forgatta fel a zakója zsebeit, de a sárgaréz gombokon és egy darab száraz leltárkrétán kívül semmi készpénzre hasonlító tárgyat nem talált.
– Mennyi az annyi? – suttogta, miközben tekintete kétségbeesetten ugrált a gépelt sorok között.
Az antikvárius közelebb tartotta a kartont az íróasztal sárgaréz lámpájához, és halkan felolvasta a legalsó, alig látható záradékot:
– Három darab hivatalos illetékbélyeg... vagy ennek hiányában egy iktatott eszmei értékkel bíró személyes használati tárgy.
Henderson szeme megvillant, majd teketória nélkül az antikvárius gomblyukában fityegő, csontnyelű nagyítóra mutatott.
– Maga a szakértő. Ez a nagyító egészen biztosan felér egy tisztességes teaszüneti illetékkel.
Az antikvárius egy pillanatig habozott, de a sínpár felől érkező gépies morajlás nem hagyott időt a mérlegelésre. Óvatosan a fémes csúszdára fektette az üveglencsét. A szerkezet mohón beszívta a tárgyat, s a mélyből egy elégedett kattanás, majd egy vékony gőzsugár csapott fel.
A zárórekesz nehéz acélretesze visszahúzódott. A hullámkarton dobozokat szállító tálca nem a zúzóüzem felé lendült meg, hanem halk zümmögéssel egy újonnan feltáruló, sárgaréz szegélyű ajtónyílás felé indult, ahonnan friss papír és pörkölt kávé illata áradt.