XXX/3. A lepecsételt boríték — Időzített illetékbeszedés

Henderson óvatosan hátralépett egy lépést, s szorosra húzott nyakkendőjét meglazítva meredt a tálcára. – Egy időzített iktató-kazetta – suttogta fojtott hangon, miközben a leltárkrétát gépiesen visszaejtette a zsebébe. – Ha a visszaszámlálás lejár, a benyújtott kérelmet érvénytelennek nyilvánítják, minket pedig átminősítenek elmaradt illetéknek.
Az antikvárius nem osztotta a férfi teóriáját. Megköszörülte a torkát, és ujjbegyével óvatosan megkocogtatta a viaszos boríték szélét. A pecsét nem hideg volt, mint a megszokott méhviasz, hanem kifejezetten meleg, és enyhén szintetikus zsírszagot árasztott. – Ez nem büntetés, Mr. Henderson – állapította meg halkan. – Ez a boríték maga az íróasztal szervizkulcsa. A ketyegés pedig egy belső rugós szerkezeté, amely a csomagolóalagút bejáratát biztosítja.
– Akkor nyissa ki! – sürgette Henderson, miközben szeme sarkából a csarnok árnyékos sarkaiba pillantgatott. – Mielőtt a rendszer úgy dönt, hogy a jelenlétünk túllépi az engedélyezett ügyfélfogadási időkeretet!
Az antikvárius határozott mozdulattal feltörte a fekete pecsétet. A viasz száraz roppanással vált el a papírtól, ám a boríték belsejéből nem egy rézkulcs hullott ki, hanem egy összehajtott, perforált szélű kartonlap. A lap tetején gépelt, szögletes betűkkel a következő felirat állt: *KÖZPONTI TEASZÜNETI ILLETÉK — KÉSZPÉNZFIZETÉS KÖTELEZŐ*.
A ketyegő szerkezet ekkor hirtelen leállt, s az íróasztal szélén lévő rézkapu nyílásából egy apró, fémes csúszda tolódott ki, pontosan a sínpár mentén felcsillanó újabb zárórekesz felé.