XXX/2. A csendes íróasztal — Teaszüneti félreértés

Henderson nem teketóriázott. Határozott léptekkel az íróasztalhoz sétált, hüvelykujját a sárgaréz csengő gombjára illesztette, és háromszor erélyesen rácsapott. A tiszta, fémes csendülés visszhangot vetett a magas mennyezet gerendái között, de a csarnok mélyéről nem érkezett válasz. Csak a teáscsészéből felszálló karcsú gőzoszlop derengett a sárgás fényben.
– A szolgálatkészség teljes hiánya – morogta Henderson, miközben áthajolt a tölgyfa lap felett, és hüvelykujjával megkocogtatta a posztón fekvő bőrkeretes iktatókönyvet. – Ugye látja? Az oldalak gondosan el vannak különítve. Ez itt a panaszosok rovatja. Ha kitöltjük a hárompéldányos visszáru-kérelmet, a rendszer köteles visszaszállítani minket a főemeleti eladótérbe.
A kartondobozból óvatosan kikekecsegő antikvárius viszont nem az iktatókönyvet figyelte. Odalépett a gőzölgő csészéhez, és finoman megszagolta a levegőt. A fanyar, bergamott illat mögött valami más is bujkált: a frissen olajozott fogaskerekek szúrós, gépies szaga. Mutatóujjával óvatosan megérintette a csésze szélét. A folyadék tökéletesen mozdulatlan maradt, még a csengő ütéseitől sem rebbent meg a felszíne.
– Mr. Henderson – jegyezte meg halkan az antikvárius, miközben a fiókok sárgaréz fogantyúit tanulmányozta –, ez a tea nem hűl meg. És a gőz sem a teából származik, hanem az íróasztal szegélyébe fúrt apró furatokból.
Henderson azonban már a zsebéből előhúzott leltárkrétával rótta az aláírását a nyitott lapra. Ahogy az utolsó vonás végére ért, az íróasztal mélyén valami éles csikordulással átváltott. A tölgyfa lap közepe halk kattanással lesüllyedt, és egy kis sárgaréz tálcát tolt előre, amelyen egyetlen, szurokfekete viasszal lepecsételt boríték feküdt.
A boríték tetején egyetlen domború rézkulcs rajzolódott ki a viasz alatt, s a mélyben megszólalt egy monoton, fémes kattogás, mintha egy szerkezet megkezdte volna a másodpercek számlálását.