XXX/1. A csarnok íróasztala — Iktatási megszakítás

A kartondoboz zökkenve haladt tovább a lejtős alagútban. Henderson a sötétben tapogatózva próbálta megtalálni zakója belső zsebét, hogy előhalássza a leltárkréta maradékát. Ha a városi zúzóüzem volt a kijelölt végállomás, elvégre illendőnek tartotta, hogy a selejtezési tételszámot saját kezűleg vezesse fel a doboz belső falára.
– A logisztikai szabályzat negyedik fejezete világosan kimondja – kiáltotta át a szomszédos kartonfalon keresztül az antikváriusnak –, hogy a díszletbábok újrahasznosítása előtt kötelező legalább húsz perc száradási időt biztosítani! Ez a sebesség kifejezetten szabálytalan!
Az antikvárius nem válaszolt. A saját dobozának résén át a falon megvillanó sárgaréz táblát figyelte. A finom gravírozás nem vészkijáratot jelzett, hanem egy meglepően aprólékos utasítást: „ZÚZÁS ELŐTT KÉRJÜK A REKLAMÁCIÓS CÉDULÁT A BAL OLDALI KÖZÉPSŐ REKESZBE CSÚSZTATNI.”
Egy hirtelen kanyarulat után a szállítószalag váratlanul lassulni kezdett. A fémes darálók fenyegető moraja alábbhagyott, s a sötétséget sárgás, petróleumszagú derengés váltotta fel. A két doboz egymás mellett állt meg egy magas mennyezetű, befejezetlen csarnokban, ahol a zúzógépek helyett csupán egyetlen korhadt tölgyfa íróasztal várakozott.
Az íróasztal mögött senki sem ült, ám a zöld posztón egy még gőzölgő teáscsésze mellett egy apró sárgaréz csengő állt. Henderson azonnal kiemelte a fejét a hullámkarton pereme mögül, megigazította a nyakkendőjét, és megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Látja? A hivatalos panasztételi iroda – jelentette ki magabiztosan, miközben kimászott a kartonból. – A zúzóüzem csupán egy adminisztrációs ijesztgetés a felkészületlen leltározók számára.
A sarokban álló öreg ingaóra ekkor halk, rekedt rezonanciával ütni kezdte az egyet.