XXVIII/6. A visszáru-kezelő — Szabályos reklamáció

A nehéz gumi bélyegző sziszegve sújtott le a hullámkarton tetőre. A doboz belsejében a levegő megremegett, ahogy a friss, kékes nyomdafesték szúrós szaga behatolt a szellőzőnyílásokon. Henderson önkéntelenül elfedte az arcát, míg az antikvárius a sárgaréz levélnehezékbe kapaszkodott.
A billenőlemez ekkor elengedett. A kartondoboz gyomorforgató sebességgel csúszott lefelé a függőleges csúszdán, sötét, olajozott bádogcsövek labirintusán keresztül. Sem megsemmisítő zúzógépek morajlása, sem kohók forrósága nem fogadta őket; a zuhanás végén a doboz meglepően puhán huppant le egy vastag, nemezelt felfogótálcára.
– Épségben vagyunk? – nyögte az antikvárius, miközben óvatosan tapogatta meg az orrát a félhomályban.
– Úgy tűnik – felelte Henderson fojtott hangon. – De a minősítésünk megváltozott. Nem selejteztek le minket.
A csúszda alján egy pneumatikus kar lendült ki a falból, s egy újabb, ragadós papírcsíkot simított a dobozuk oldalára. Henderson a szűk kémlelőnyíláson át kibetűzte a friss bélyegző kuszán nyomtatott sorait: Bontatlan küldemény – Feladónak visszaküldendő.
A doboz alatti futószalag most ellenkező irányba indult meg velük. A bürokrácia nem elpusztítani akarta őket, hanem szabályos reklamációként visszajuttatni oda, ahonnan elindultak – természetesen a szokásos visszáru-kezelési illeték levonása után.
A távolból sárgaréz csengő éles kondulása hasított a csarnok zajába, s a doboz előtti retesz halk kattanással kioldott.