XXVII/3. A sárgaréz mutató — Leltározott leltározók

A sárgaréz mutató szaporán sercegett a kárpitozott falon, mint egy túlbuzgó hivatali gyorsíró, miközben Mr. Henderson elégedetten simította el a zakója hajtókáját. Meggyőződése volt, hogy a nyolcas gomb lenyomásával végre átlépték a bürokrácia alsóbb szintjeit, és az iktatóterem főfelügyelői kategóriájába emelkedtek. Az antikvárius azonban óvatosan közelebb lépett a mészporos karcolásokhoz, és végighúzta az ujját a friss hornyokon.
A falba vésett sorok precíz, nyomtatott betűkkel rajzolódtak ki. Nem útvonalterv volt az, s nem is kinevezési okirat. „Leltári tétel #884/B: Két darab jó karban lévő, önműködő leltározó egység. Különös ismertetőjegy: az egyik hivatali frissítőt fogyaszt, a másik túlságosan kíváncsi a nullás gombra.”
Henderson zavartan köszörülte meg a torkát, és a padlóban eltűnt billentyűzet helyére pillantott. – Ez nyilvánvalóan egy adminisztrációs félreértés – jelentette ki halványuló magabiztossággal. – A felderítési protokoll nem sorolhatja leltárba a saját leltározóit!
A válaszra nem kellett várniuk. A fülke alja selymestől, fotelostól hirtelen visszahúzódott, s a két férfi határozott zökkenéssel egy óriási, alagsori iratfiók mélyére huppant. Fejük felett a nehéz tölgyfa fedél kattanva záródott be, miközben a külső számláló egyet ugrott előre: a hivatal állományba vette legújabb vagyontárgyait.
A zárt fiók falán kívül, a sötét folyosó mélyén hirtelen halk, mechanikus csengő kondult, s egy magányos gomblyukból halvány, sárga fénysugár vetült a küszöbre.