XXVI/5. A rézvitrin lépcsősora — Hivatali alászállás

Mr. Henderson akkurátusan összehajtogatta a kiadott kártyát, és a mellényzsebébe csúsztatta, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy egy uzsonna végén a rézvitrin alagsori munkaszolgálatra kötelezze a vendéget.
– A harminc perces időkeret szigorúan betartandó – jegyezte meg elégedetten, majd benyúlt a nyitott vitrinmögötti résbe, ahonnan finom kattogás kíséretében egy keskeny, csavart sárgaréz lépcsősor ereszkedett a mélybe. – A mulasztás sajnálatos módon érvénytelenítené a teáskészlet garanciális felülvizsgálatát.
Az antikvárius az asztal szélébe kapaszkodott. A lábai alatt vibráló padozat zöldes fénye megvilágította Henderson élre vasalt nadrágját és a lépcső korlátját, amelyet sűrű szövésű posztóval vontak be, nehogy a leereszkedő tisztviselők tenyere megcsússzon a gőzpárás fémfelületen.
– Nem emlékszem, hogy az épület alaprajzán szerepelt volna ez a járat – jegyezte meg az antikvárius, miközben óvatosan felállt.
– Egy megfelelően szabályozott alosztály nem igényel külön ingatlan-nyilvántartási bejegyzést – válaszolta Henderson, és habozás nélkül rálépett az első fokra. – Az alagsor csupán a kötelező adminisztratív infrastruktúra szerves kiterjesztése. Vigyázzon a harmadik fokra, a szabványos kenőanyag miatt kissé síkos.
Ahogy az antikvárius a segédnyilvántartó nyomába szegődött, a vitrin ajtaja mögöttük halk, fémes kattanással záródott be. A lenti csővezetékekből hűvös, tintaszagú huzat áradt feléjük, míg a lépcsőfordulóban egy vastag rézkeretbe foglalt, üres iratgyűjtő mappa várt a falra szerelve.