XXVI/2. A vibráló padlóburkolat — Teapauzára méretezett rezgés

A kőlapok ütemes morajlása nem riasztotta meg Mr. Hendersont; a segédnyilvántartó azonnal lapozott egyet hivatali zsebkönyvében, s mutatóujjával a legalsó paragrafusra bökött.
– Semmi ok az aggodalomra – nyugtázta derűs pedantériával. – A Központi Kazánház gőzszelepei minden páratlan óra harmincadik percében automatikus nyomáskiegyenlítést végeznek. Ez a teázási protokoll elengedhetetlen kelléke.
Az antikvárius nem osztotta a hivatali kódex rendíthetetlen optimizmusát. Szemüvegét az orrnyergére tolva közelebb hajolt a nyitott rézvitrinhez, ahonnan a kis papírcsík finoman lebegett a dohszagú levegőben.
– Ha ez csupán gőzkieresztés, Mr. Henderson, akkor miért emelkedik a talpunk alatt lévő kőlapok hőmérséklete tíz másodpercenként két fokkal? – kérdezte halkan, miközben cipője orrával megkocogtatott egy forró téglát.
Henderson nem válaszolt, mert a vitrin aljában fekvő fémdoboz sárgaréz kulcsa magától forogni kezdett a zárban. Egy apró, fémes kattanás kíséretében a doboz teteje lassan felpattant. A belsejében nem iratok feküdtek, hanem két finoman kidolgozott, gőzölgő porceláncsésze, amelyekbe a doboz rejtett szelepeiből aranyszínű, illatos tea csordult.
– Látja? A Szabályzat sosem téved – mosolyodott el a segédnyilvántartó, s önelégülten a csésze füléért nyúlt. Ám a folyadék felszínén tükröződő apró buborékok nem gőzt, hanem egy apró, forró sárgaréz fogaskereket dobtak fel a felszínre, mely halkan csörrent meg a porcelán peremén.