XXV/4. A kiszabadult acélrugó — Ritmikus hibaelhárítás

A segédnyilvántartó nem habozott. A hivatali etikett szerint semmilyen, a csőpostán át érkező alkatrész nem tekinthető puszta hulladéknak; minden rugó egy feszültség alatt álló szerkezet üzenete. Finom csipesszel kiemelte a finomacél spirált a tintatartó széléről, és alaposabban szemügyre vette.
A menetek között egy mikroszkopikus méretű, préselt rézlemezkére bukkant. A számsor egyértelmű volt: az alagsori központi elosztó hármas számú szelepe hiányolt egy pontosan ekkora alkatrészt. A félreértések elkerülése végett a tisztviselő azonnal feljegyezte a leltári számot a napi naplóba, felöltötte a minősített hivatali zakóját, és lépteit az alagsor felé irányította.
A szomszédos iroda ajtaja mögött már elcsendesedett a viaszfüst. A főellenőr minden bizonnyal mozdulatlanul várta gombjának teljes megkötését, nehogy egyetlen kósza mozdulat eltorzítsa a friss pecsét lenyomatát. A segédnyilvántartó csendben elhaladt az ajtó előtt, és a lefelé vezető lépcsőház felé vette az irányt.
Az alagsori elosztó felé haladva a huzat szokatlan szagot hordozott: kiszáradt posztó és fémpor keverékét. A falban futó rézcsövek ritmikus, halkan ütemezett ketyegést közvetítettek – mintha a csőpostarendszer maga próbálna kiszámolni egy régen lejárt hivatali határidőt.