XXIX/8. A síncsipesz botlása — Leltári felderítés

A leltári fémcsipesz pontosan a sín hajlási ívében várakozott, ahogyan azt a selejtezési kézikönyv vonatkozó paragrafusa előírta. Mikor Henderson zakójának alja elért a kiálló rézcsőhöz, a csipesz apró, de határozott kattanással nyílt ki, s bekapta az antikvárius gomblyukából kiálló cédulát. A mozdulat lendülete egyetlen zökkenővel eltérítette a két férfit az eladótérbe vezető csillogó fővonaltól.
A sárgaréz korlátok megreccsentek, és egy másodlagos terelőkar lendült ki, csikorgó csapódással zárva el a selyemhuzatú állványok felé vezető utat. Henderson és az antikvárius a porvédő szövetfolyosó melletti iktatófülkében landoltak, ahol a levegőnek halvány gépzsír- és száraz tintaszaga volt.
– A másodosztályú árukínálat elkülönítése a logisztika alapeleme – tájékoztatta Henderson a falat, miközben fegyelmezetten próbálta elsimítani a friss viasznyomat melletti gyűrődéseket. Gépies eladásvágya szemernyit sem csökkent, ám a fülke homályos lámpafénye alatt meglepő felirat sötétlett a velük szemben álló fémkosáron: „ÁTVIZSGÁLANDÓ PRÓBADARABOK”.
Az antikvárius óvatosan megkocogtatta a saját mellkasán díszelgő piros viaszcsillagot. A hang nem a szövet halk tompításával válaszolt, hanem fémesen kongott, mintha a zakó alatti bordák helyére precíziós rugókat szereltek volna.
– Nem selejt – mondta az antikvárius, és hangjában most először jelent meg a száraz, hivatali felismerés. – Mi vagyunk az új minta.
A fülke mélyén egy rejtett mechanika halk zúgásba kezdett, s a padlóból egy optikai olvasófej emelkedett ki, hogy lassan végigpásztázza Henderson ketyegő céduláját.