XXIX/7. A vörös viasznyomat — Hitelesített minőségbiztosítás

A gőzölgő nyomdafej meglepő gyengédséggel csapódott le Henderson gallérjára, csillogó, vörös viaszpecsétet nyomva a kartoncímke mellé. A csattanást követően a padló rézrése kitágult, s a billenőplató akadálytalanul csúsztatta le a két férfit egy szűk, elkerített szállítási folyosó lejtőjére.
Henderson a csúszás közben gondosan eligazította a nyakkendőjét. A lapockáiba kódolt értékesítési ösztön határozottan azt diktálta, hogy a minősített áru nem érkezhet gyűrötten a csomagolóállomásra. Az antikvárius mellette landolt a filccel bélelt csatornában; a zakóján még enyhén füstölgő viasznyomat alatt egy apró, dombornyomott sorozatszám világított: „I. OSZTÁLYÚ HIBÁS TÉTEL”.
– A garancia... a szállítási sérülésekre nem terjed ki – jegyezte meg az antikvárius szárazon, miközben gépies mozdulattal söpörte le a port a térdéről. Hangjából teljesen hiányzott a korábbi panaszos éle; a frissen felvitt pecsét tökéletesen egyenletessé simította az orgánumát.
A folyosó falából mechanikus terelőkarok nyúltak ki, és mindkét férfit sárgaréz korlátok közé terelték. A folyosó végén egy világító üvegajtó mögött már felsejlettek a tágas eladótér vakító fényei, ahol selyemhuzatú állványok várták az új szállítmányt. Henderson büszkén kihúzta magát, teljesen elfelejtve a zakójára tapadt ketyegő cédula veszélyeit – elvégre a hitelesített minőségnek megvolt a maga kiérdemelt ára.
A szállítási folyosó utolsó kanyarjában azonban egy apró, elfeledett leltári fémcsipesz várakozott a sínen, gyanúsan közel a következő lépcsőfokhoz.