XXIX/4. A kiállítótér fényei — Újraértékesített árukínálat

A csapóajtó mögött az antikvárium nyüzsgő eladótere tárult fel. Mr. Henderson és az antikvárius szinkronizált, gépies mozdulatokkal léptek ki a homályos alagsori lépcsőfordulóból. A homlokukon még frissen csillogott a piros tintapecsét, de a korábbi rettegésüknek már nyoma sem volt: helyét egy elfojthatatlan, kínosan pedáns eladási vágy vette át.
A lépcsőn közeledő alak egy gőzmozdony-termetű, sárgaréz lorgnettes vásárló volt, aki szigorú tekintettel méregette a szervizből frissen kikerült párost. Henderson automatikusan kihúzta magát, széles, ruganyos mosolyt villantott, és gépies pontossággal emelte eladásra kész pozícióba a jobb karját.
– Rendkívül megkímélt, kiváló állapotú darab – mutatott Hendersonra az antikvárius, hangjában a legcsekélyebb kétely nélkül. – A korábbi reklamációkat a bürokrácia sikeresen megsemmisítette. Nézze csak a csuklóízület hajlási szögét!
A vásárló vaskos hüvelykujjával megkocogtatta Henderson állkapcsát. Az engedelmesen kattant egyet, majd finom halkszólamú sziszegéssel kinyílt, mintha csak egy precíziós szekrényajtó volna. Az antikvárius elégedetten bólintott, miközben saját mellényzsebéből kiemelt egy gépiesen ketyegő alkatrészt, demonstrálva a teljes választék hibátlan működését.
– Elfogadható – morgott a vásárló, és egy nehéz, rézből öntött árazócsipeszt húzott elő a köpenyéből. – A bal válluk ugyan kissé illesztési hibás, de az újraértékesítési pecsét érvényes.
Azzal a nehéz csipeszt Henderson kabátgallérjára pattintotta, amelyen egy apró, sárgaréz árcédula kezdett baljósan és ritmikusan ketyegni.