XXIV/2. A hamualagút huzatja — Elágazó hivatali utak

A futárfiú nem teketázott. Egyetlen lendülettel karjára kapta a vállfára akasztott sötétkék posztókabátot, másik kezébe pedig felnyalábolta a nehéz, kormos marhabőr kötényt. A sárgaréz gombok halkan összekoccantak a mozdulattól, ahogy a fiú kilépett a szabóműhelyből a minisztérium központi körfolyosójára.
– Tartsunk össze! A koordinált akció a kulcs! – sziszegte Henderson a hajtókáról, miközben a huzat lengetni kezdte a szövetet.
– Hallgasson végre... – nyögte az antikvárius odalentről, a zsíros bőrzseb széléről, de a hangját elnyelte a szinteltérő teherlift csikorgása.
A futárfiú a páros egyik felét a gőzkabin mögötti szervizaknába dobta, ahol a kazánfűtő már türelmetlenül várta a munkaruháját, míg a kék egyenruhával egyenesen a harmadik emeletre, a Segédfogalmazói Osztályra sietett. A két gomb útjai ezzel végérvényesen elváltak. Henderson a magasba emelkedett, ahol a frissen kinevezett tisztviselő azonnal magára öltötte a kabátot, és büszkén kihúzta magát a sárgaréz névtáblák tükrében.
A gomb csillogó felületén visszatükröződött az iktatóhivatal végtelen sora: akták ezrei, a pecsétek monoton puffanása és a bürokrácia dermesztő csendje. Henderson ekkor döbbent rá a szörnyű igazságra. Nem a hatalom irányító központjába került, hanem a minisztérium legunalmasabb, mozdulatlan fogaskerekére rögzítették, ahol a legkisebb elhajlás is azonnali selejtezést vont maga után.
Odalenn az alagsorban eközben felizzott a kazán szénparázsa. A kormos kötény zsebén rögzített antikvárius a füstös félhomályban hirtelen meglátott valamit a hamualagút mélyén: egy apró, rézből öntött csőpostanyílást, amely ritmikus kattogással szívta be a levegőt.