XXIII/1. Az irattári fogas — A nedves posztó csendje

A szitáló eső ritmikusan kopogott a sárgaréz felületeken, amint a kishivatali irattáros sietős léptekkel átszelte a macskaköves teret. Henderson és az antikvárius a sötétkék posztóba kapaszkodva hallgatták a cipősarkak kopogását, miközben a szövet minden egyes lépésnél feszült és elernyedt alattuk.
– Úgy tűnik, a magas szintű felderítés elmarad – sziszegte az antikvárius a hideg szélben, de hangját szinte teljesen elfojtotta a szorosra húzott rögzítőfonal.
– Csendet! – vetette ellen Henderson fojtott izgalommal. – A megfigyelés a hivatali hierarchia alapja. Akárki is ez a tisztviselő, stratégiai célpont lehet.
A hordozó azonban nem titkos főhadiszállásra belépve rázta le magáról a csapadékot, hanem egy alacsony, dohos kapualjba fordulva kinyitotta a Városi Irattár nehéz tölgyfa ajtaját. Odabent por-, tinta- és száradó posztószag terjengett. A férfi egykedvű mozdulattal akasztotta fel a nehéz, átázott télikabátot az ajtó melletti öntöttvas fogasra.
A kabát lassan imbolygott a sötét sarokban. Henderson és az antikvárius szemszögéből a félhomályos teremben csupán egy elnyűtt íróasztal, egy magányosan ketyegő zsebóra és az irattáros görnyedt hátképe látszott. A férfi leült, gondosan elrendezte a megsárgult aktákat, majd előhúzott a fiókból egy lapos fémcsipeszt és egy üveg rézfényesítőt.
A fogas tövében húzódó szellőzőrács mögül ekkor halk, szabályos fémes kattanás hallatszott.