XXII/8. A konfekcióraktár szabója — A végső felöltés

A hidraulikus kar nem zúzta össze őket. Ehelyett egy jéghideg acéltű csattant át a hátoldali rézhurkán, s a vastag, szurokkal kent cérna nyers rántással emelte ki mindkét gombot a leltározó tálcából.
– A végső bevetési fegyverzet felöltése! – suttogta az antikvárius extázisban, miközben a fonal szorításában a sötétkék posztó hideg textúrájához csapódtak. – A stratégiai felderítés legmagasabb fokozata!
– Végre a posztunkon vagyunk – kontrázott Henderson fojtott izgalommal, ahogy a varrógép talpa mellett kettőt kattanva a hajtóka szövetébe rögzült.
A felettük elsuhanó, gőzölgő vasaló sziszegése gőzfelhőbe borította a tekintetüket. Amikor a sűrű páragomolyag eloszlott, nem a titkosügynökök vezérkari terme tárult fel előttük, hanem a konfekcióraktár félhomályos csarnoka. Egy gyűrött kötényes szabó fáradt mozdulattal vágta el a fonalat, majd átnyújtotta a kabátot a minisztériumi átvevőnek.
Az átvevő egykedvűen végighúzta hüvelykujját a sárgaréz gombok során, kinyitotta a leltári naplót, és nagy piros pecsétet nyomott a papírra: Kishivatali irattárosi egyenruha, III. osztály – Szabályos.
Henderson és az antikvárius némán néztek egymásra a hajtóka két szemközti oldaláról. Nem volt elit felderítés, sem titkos küldetés. Csupán két tömeggyártott sárgaréz gomb voltak egy harmadrangú hivatalnok télikabátján.
A raktár kapuja kitárult, s a kabát kikerült a hűvös, esős utcára. A járda szélén álló, nedves csatornafedél alól halk, ritmikus fémes ketyegés szűrődött ki a sötétbe.