XXI/7. A beolvasztó katlan — Újrahasznosított alapanyag

A tartókar hirtelen kioldott, s a csomag sima, íves pályán zuhant a bugyborékoló, izzó massza felé. A kátránypapír még a levegőben elhamvadt, teljesen szabaddá téve a két finomművű rézfigurát.
– Látja? – kiáltott át Henderson a süvítő forróságban, miközben az illesztéseiből megindult a cseppfolyós gépzsír. – A restaurációs csarnok végső fázisa. Az öntőforma elve! Teljes molekuláris megújulás a tárlatvezetés előtt.
– Pazar technológia! – helyeselt az antikvárius szilárd meggyőződéssel, miközben üveggolyó szemei vörösen tükrözték vissza a katlan tüzét. – A királyi gyűjtemény csakis a legtisztább, makulátlan szerkezetet tűri meg.
A merülés meglepően csendes volt. Nem történt robaj, csupán egy rövid, sercegő hang, ahogy a két úriember finoman belesüppedt az ezerfokos, folyékony fémfürdőbe. Óraműveik főrugói egyetlen lágy, dallamos pendüléssel pattantak szét a mélyben, fogaskerekeik pedig pillanatok alatt olvadtak egységes, aranyló folyadékká.
A katlan alján a gőzcsapda lezárult, s az automatizált csapolónyílás kimért adagokban öntötte a hűlő rézmasszát a futószalagon érkező formákba. Tíz másodperccel később két tucat egyen-sárgaréz kabátgomb gördült le a hűtőtálcára, mindegyik lapján a logisztikai központ apró bélyegzőjével.
A csarnok csendjében a csomagológép újabb kartondobozt pecsételt le, s a szállítószalag megindult a városi konfekcióraktár felé.