XXI/5. A számozott forgóajtó — Privát tárlatút

A számozott forgóajtó száraz kattogással nyelte el a kátránypapírba csomagolt párost, majd egy halk, olajos szisszenéssel lendítette őket tovább. A suhanás hirtelen megszakadt: a csomag egy bársonnyal bélelt, keskeny továbbítóvályúba pottyant, ahol mechanikus kartonfogók vettek finom, rugalmas fogást a csomagoláson.
– Ugye mondtam? – suttogta izgatottan az antikvárius, miközben rugói elégedetten csikordultak a lágyabb landolástól. – A forgóajtó a múzeumi archívum privát szekciójába vezet. A bársonyozott vályú egyértelműen a kiállítás előtti állagmegóvó zóna.
Henderson megpróbálta elfordítani a fejét a papírborítás alatt, de a nyakát rögzítő rézcsavar elakadt. Ennek ellenére a haladás üteméből magabiztos következtetést vont le.
– Egyetértek. A nyers felületkezelés után most nyilván a végső polírozás és a leltári számozás következik. Egy tisztességes tárlatvezető nem engedne gőzmarási nyomokkal teli öntvényt a látogatók elé.
A vályú felett ekkor gépies sziszegéssel két sárgaréz fúvóka ereszkedett alá. Ahelyett azonban, hogy puha kefék dörzsölték volna át a kátránypapírt, a szelepek sűrű, maró szagú ipari gépzsírt fröccsentettek a csomagra, teljesen elfedve az átlátszó kémlelőréseket.
– Kiváló! – állapította meg Henderson, miközben a ragacsos réteg lassan átitatta a fedőpapírt. – Légmentes védőréteg a tengerentúli szállításra. A tengerentúli tárlatok mindig a legmagasabb biztosítási kategóriába tartoznak.
A vályú végén azonban nem a kiállítócsarnok fényei, hanem egy mély, ritmikus kattogással forgó, óriási réz fogaskerék-rendszer várt rájuk, amelynek fogai között egy sötét, mély tartály örvénylett.