XXI/3. A feladási bizonylat — Címkézett illúzió

A harang harmadik kongására a csomagolóállvány padlója megbillent, s a kátránypapírba göngyölt páros súlyos zökkenővel csúszott le az acélsíneken várakozó teherkocsira. A sötétben, ahol a kátrány és a lila tinta szaga keveredett, az antikvárius alig hallható fogaskerék-kattogással próbálta kiegyenesíteni a nyakát.
– Ez a ritmikus ringás – suttogta a papír borításán keresztül – egyértelműen a Királyi Posta első osztályú futárkocsija. Kész szerencsétlenség lett volna a selejtbe kerülni, de a rézbélyegző súlya bizonyítja: felbecsülhetetlen értékű antik műtárgyként kezelnek minket.
Henderson nem válaszolt azonnal. Homlokán a repedés mentén parányi viaszszilánk vált le, de rugói feszességét tartva figyelte a kocsi alól kiszűrődő gőzfúvásokat. A láda zökkenőmentesen haladt, mintha valóban egy selyemmel kibélelt gyűjtői szalon felé tartana. A logisztikai rendszer, úgy tűnt, végre felismerte bennük a kényes, ritka mestermunkát.
A teherkocsi azonban egy hirtelen, éles csikorgással eltért a belvárosi iránytól. A távolból nem a szalonok halk zongoraszava, hanem egy óriási ipari kohó fémes dübörgése visszhangzott. A kátránypapír apró repedésén át egy vörösen izzó réztábla csillant meg: „Beolvasztási és Selejtezési Osztály”.
Egy gőzhajtású, háromkaromú acélkampó csikordult meg közvetlenül a csomag felett, s felkészült a leereszkedésre.