XVIII/3. A rejtett rézkulcs — Tapogatózó menekülés

A bársony lepel alatti fojtogató sötétségben a zötykölődés ritmusa jelezte, hogy a kézikocsi elhagyta a bemutatóterem polírozott padlóját, és a macskaköves udvarra ért. Henderson óvatosan megmozdította a csuklóját, s a faforgáccsal teli kocsialjban a fémes tárgy felé tapogatózott.
– Ne mozogjon, még meghallja a rugók nyikorgását! – sziszegte az antikvárius alig hallhatóan, miközben a feje tehetetlenül koccant Henderson vállához minden egyes döccenőnél.
– Ez egy kulcs – suttogta vissza Henderson, s fogai közt átszűrve a levegőt végre rázárta markát a hideg rézhengerre. – Ha ez a kocsi tengelyzárcsapja vagy a doboz nyitója, talán leugorhatunk, mielőtt átlépjük a kaput.
A vásárló léptei kint egyenletesen kopogtak, majd a kocsi egy pillanatra megállott. A bársony ponyva széle fellebbent, s a férfi bekukucskált. Látva a két merev, mozdulatlan alakot, elismerően csettintett.
– Kitűnő egyensúlyi kalibráció. Még a rázkódásra sem mozdul el a mechanika – mormolta a vevő, majd visszahúzta a leplet. Egy nehéz fémkapu nyikorgása visszhangzott a térben.
Henderson a kulcs tollát próbálta kitapintani a sötétben. A tárgy nem a kocsihoz tartozott: apró, befelé mutató barázdák sorakoztak rajta. Mielőtt azonban átadhatta volna az antikváriusnak, a kézikocsi hirtelen megállt, és a ponyva felett egy fémes, ritmikus kattogás indult be, mintha egy hatalmas óraszerkezet rugója feszült volna meg.