XVII/4. A leltári csomagolás — Végleges kiszállítás

A filccel bélelt rekeszek részvétlen precizitással nyelték el a két kétségbeesett férfit. Henderson hiába próbálta kiszabadítani satuba fogott csuklóját, a faállvány rugós karjai gyengéden, de ellentmondást nem tűrően billentették mindkettejüket a méretre szabott fülkékbe.
– Álljon meg! Nem vagyunk feladható küldemények! – kiáltotta az antikvárius, miközben a fejük felett gépies kattanással záródott le a szellőzőfuratokkal ellátott pántos fedél.
A doboz belsejében sötétség és meglepően kellemes, cédrusfa-illatú levegő fogadta őket. A rezonáló csizmahúzó berregése hirtelen elhallgatott, helyét a kerekek egyenletes, halk zümmögése vette át. A szerkezet gördült néhány métert, átgördült a küszöbön, majd egy éles szisszenéssel megállt. A pántok csatjai kívülről automatikusan reteszelődtek, s a fedél tetején működésbe lépett egy mechanikus nyomtatófej karcoló szerkezete.
Egy vékony, perforált papírcsík csúszott be a belső kémlelőnyíláson. Henderson feszült figyelemmel emelte az arca elé a cédulát, amelyre a rézhenger mechanikája friss tintával nyomtatta rá a végső leltári besorolást: „Antikváriumi személyzet, hiánytalan gyűjteményi készlet. Címzett: Központi Archívum és Múzeum.”
A kiürült bemutatóteremben ekkor vidáman megszólalt a bejárati ajtó feletti rézcsengő, jelensé téve egy új látogató érkezését. Miközben az ismeretlen léptek megálltak a pult előtt, a falból halk szisszenéssel egy újabb rézhenger emelkedett ki.