XLVIII/7. A tölgyfa rekesz — Leltári felületesség

A bársonybélésű rekesz lágyan magába fogadta az összevarrt párost, miközben a mennyezeti rögzítő fémkara halk szisszenéssel elengedte a kabátgallérjukat. Henderson megkönnyebbülten sóhajtott volna fel, ha a szűk rekesz nem szorította volna össze a tüdejét, és ha az antikvárius könyöke nem fúródott volna pontosan a bordái közé.
– Kiváló párnázás – dörmögte az antikvárius, miközben ujjával végigsimította a rekesz szélén fityegő, rézkeretes leltárcédulát. – Bár a kategorizálással vannak kétségeim. Látja, mi van ideírva? „Névtelen kettős, kollekcióba nem illő.” Micsoda méltatlan felületesség!
– Én a magam részéről tökéletesen elégedett lennék egy kötetlen leltári hibával is, ha végre kinyitnák az ajtót – sziszegte Henderson, miközben a rekesz mélyéről halk fogaskerék-kattogás hallatszott.
A faállványzat hirtelen megbillent, és a fiók lassan csúszni kezdett hátrafelé, be a tölgyfarakás sötét, labirintusszerű belsejébe. A szomszédos rekeszből még kivehető volt a teáskanna és a zsebóra fémes koccanása, ahogy a gravitáció elrendezte a leltári tételeket.
A sötétben csupán a rézcsövekben süvítő sűrített levegő adta meg a haladás ritmusát. A fiók egy rövid döccenés után megállt egy szűk fülkében. A fejük felett egy apró, csiszolt üveglencse kattant be a rézkeretbe, s egy éles sárga fénysugár pásztázta végig a textilt.