XLVIII/4. A sínrendszer lebegése — Úri szállítás

A kinyúló fémkar nem elütötte, hanem meglepő finomsággal a két férfi közé fúródott, s pontosan a frissen bélyegzett kartoncédula fémkarikájába akasztotta finom horgát. A zökkenő akkorát rántott rajtuk, hogy Henderson fogsora elviselhetetlenül koccant, ám a lendület nem törte el a csontjaikat: a csigaorsós emelőszerkezet zizegve kiemelte a párost a csúszda szájából, s felakasztotta őket egy lassan mozgó sínrendszerre.
– Ez a bánásmód egyszerűen hallatlan! – sziszegte az antikvárius, miközben a lába a semmiben kalimpált, s az összevarrt hajtóka feszülése miatt a gallérja kíméletlenül vágott a nyakába.
– Fogja be, mielőtt felbosszantja a mechanikát! – csattant fel Henderson, akinek a keménykalapja végleg elnyelődött a csúszda sötétjében. – Inkább azt nézze, hová visznek minket!
A sín ünnepélyes, halk kattogással továbbította őket egy szűk, tölgyfával burkolt folyosón, ahol a falakból finom gőzpermet és gyanúsan drága levendulaillat áradt, mintha csak egy luxusszabóság automatizált raktárában lebegtek volna. A folyosó végén egy óriási, polírozott sárgaréz óraszerkezet ketyegett, alatta pedig egy pneumatikus kar éppen egy aranyozott szegélyű átvételi elismervényt készített elő a falból kiugró selyempárnára.