XLVIII/3. A forró viaszpecsét — Prémium kiszerelés

A mérleg nyikordulva süllyedt meg a két úriember össztömege alatt. Henderson lehunyta a szemét, az antikvárius pedig ideges torokköszörüléssel próbálta elfedni rémületét, miközben az izzó rézbélyegző fenyegetően ereszkedett a fejük felé. A forróság már az arcukat perzselte, s a megrekedt gőzben égett olaj szaga terjengett.
Ám a várt perzselő fájdalom elmaradt. A súlyos fémfej nem a bőrüket vagy a zakójukat érte, hanem egy vastag, keményített papírlapot, amelyet egy rugós kar tolott a két férfi közé, pontosan az összevarrt hajtókára. A bélyegző tompa, nehéz puffanással nyomta rá a forró vörös viaszpecsétet a kartonra, amelyen gótikus betűkkel állt a felirat: „PRÉMIUM KISZERELÉS – TÖRÉKENY”.
– Legalább a besorolásunk méltóságteljes – suttogta az antikvárius, s szorosan lefogta a lebegő bilétát, hogy ne csapódjon az arcába.
– A csomagolás elragadó, de a kézbesítés módjáról másak az elképzeléseim! – nyögte Henderson, amikor alattuk a mérleg lapja varázsütésre kibillent.
A gravitáció nem késlekedett: az összevarrt páros zökkenőmentesen csúszott bele egy meredek, filccel bélelt csatornába. A sötétben gyorsuló száguldás során a zakók összevarrt varrata feszült, mint a csigakötél, miközben a járat alján, a távolban egy sárgaréz csengő mechanikus csilingelése jelezte a rakodórámpa közelségét. Egy fémből készült kar hirtelen kinyúlt a falból, s feléjük lendült.