XLVIII/1. A forgószínpad — Polírozott mozdulatlanság

A csengetés rezgése még el sem ült az üvegtáblák között, amikor a kirakat polírozott tölgyfa padlója halk villanymotor-zúgással lassan forgásba kezdett. Henderson és az antikvárius szorosan összevarrt alakja méltóságteljesen körbefordult a reflektorok meleg fényében, akár egy patinás cukrászda kiállítási dísztortája.
– Ne mozduljon, Henderson – sziszegte a könyvkereskedő alig észrevehető ajakmozgással, miközben merev tekintettel bámult a kirakatüveg túloldalára. – Ha észreveszik, hogy lélegzünk, még visszaküldenek a selejtező prés alá.
– A kabátom alsó gombja a bordámat nyomja – nyögte Henderson, s miközben a fájdalomtól megrebbent a szemhéja, fagyos mosolyt erőltetett az arcára. Az utcán álló kalapos úr elégedetten bólintott a látványra, és feljegyezett valamit egy apró bőrbound jegyzettömbbe.
A rézperselybe ejtett zseton koccant a mélyben, mire a kirakat mennyezetéből egy finom kidolgozású, rugós fémkar ereszkedett alá. A rézujjak száraz pattanással egy apró, selyemszalagos kártyát tűztek Henderson hajtókájára: „FOGLALVA – ÁTVÉTEL A HÁTSÓ KIADÓBAN”.
A platform egyetlen finom zökkenővel megállt, és a mögöttük lévő nehéz bársonyfüggöny mögött megmozdult valami tömör és sötét.