XLVII/1. A rézcsengő kondulása — Személyes megtekintés

A sárgaréz csengő halk, tiszta hangja végigrezgett a párás levegőjű eladótéren. A bőrkabátos látogató belépett, majd gondosan bezárta maga mögött a súlyos tölgyfa ajtót. Hűvös, esőztette szag áradt szét a boltban, miközben az idegen nem sietős léptekkel a kirakat felé fordult.
Henderson, akinek száját a gumicsipeszek hajszálpontosan megtervezett, üzletszerű mosolyba kényszerítették, csupán a szeme sarkából tudta követni a közeledő alakot. A száradó lakkozás kellemesen hűsítette az arcát, ám a vastag viaszpáncél miatt egyetlen ujját sem tudta megmozdítani. Mellette az antikvárius úgy állt a plüsskanapé szélén, mint egy múzeumi viaszfigura, melyet éppen most fejezett be a mester.
A vásárló megállt a vitrin előtt. Lassan kihúzta zsebéből a kesztyűs kezét, és megkocogtatta a védőüveget. A koppanás tompa volt, mégis éles visszhangot vert Henderson dobhártyáján. Az idegen egy apró, sárgaréz foglalatú nagyítót vett elő a mellényzsebéből, majd egészen közel hajolt Henderson lakkozott orrához, alaposan áttanulmányozva a felületi struktúrát.
– Elfogadható restauráció – morogta az idegen félhangosan, szinte elégedetten. – A felületi feszültség egyenletes, nincsenek levegőbuborékok.
Ekkor a pult mögül, a sötét sarokból halk, gépies kattanás hallatszott, mint amikor egy régi pénztárgép fiókja magától kigurul. Egy vékony, papíralapú árcédula gördült ki az iktatónyílásból.