XLVI/3. A csúsztatott iktatás — Végső felületkezelés

A láda egyetlen puha, filces pattanással állt meg a lejtő alján. A mennyezeti reflektor hideg, fehér fénye átvilágított a szellőzőnyílásokon, megvilágítva az elszabadult sárgaréz táblát. Henderson némi nehézséggel betűzte ki a gravírozott feliratot: „ÉLŐKÉP-REPLIKA #04 — VÁROSTÖRTÉNETI VITRIN”.
Mielőtt felfoghatta volna a szavak jelentését, a fedél pneumatikus szisszenéssel felpattant. A doboz felett nem hivatali irattárosok, hanem automatizált fúvókák és finom szőrű lakkozókorongok sora várakozott. A gépi rendszer nem semmisítette meg és nem is archiválta őket; a folyamat egyszerűen véglegesítette a kirakati állagmegóvást.
Az antikvárius arcára precíz adagokban került fel a transzparens védőlakkozás, örökre konzerválva a férfi méltóságteljes, szoborszerű kifejezését. Henderson száját két puha gumicsipesz igazította szertartásos, vevőcsogató mosolyra, miközben a viaszolt papírréteg páncélként keményedett rá a kabátjára.
A hidraulikus emelő egyenletes zümmögéssel tolta fel a fadoboz alját, egyenesen a csapóajtón át. A fény elvakította őket, ahogy zökkenőmentesen visszatértek a kiindulópontra: a ház kirakatának közepére, pontosan a plüsskanapé fölé.
Kívülről, a párás járdáról egy újabb kabátos alak torpant meg a nagy üvegfelület előtt. A látogató elismerően bólogatott a két kifogástalanul restaurált, mozdulatlan figurát szemlélve, miközben az antikvárium bejárati ajtaja felett halkan megcsendült a sárgaréz csengő.