XLVI/2. A szállítóláda bélelése — Különleges kezelési utasítás

A két egyenruhás csomagoló megszállott precizitással terítette le a vastag viaszosvásznat a járda szélére. Az egyik munkás egy összecsukható fakörzővel gondosan megmérte az antikvárius vállszélességét, majd elégedetten rábólintott a társára.
– A fajsúly megfelelő, bár a felületi lakkozás az arcélen erősen kopott – állapította meg a szállító, és egy adag selyempapírt húzott elő a zsebéből. – A Restaurációs Irattár szigorúan kiköti a karcmentes szállítást.
Az antikvárius továbbra is kifogástalan, szoborszerű tartással tűrte, hogy a csomagolók viaszolt vattarétegekkel tekerjék körbe a törzsét. Henderson hátrálni próbált, de a süllyesztett kirakat automatikus futószalagja komótosan meglökte a plüsskanapét, egyenesen a kitárt szállítóláda felé. A helyzet ugyan megalázó volt, mégis bizakodásra adott okot: a láda oldalán virító lila pecsét szerint nem a gépi zúzdába, hanem a védett állományú könyvtári gyűjteménybe szállítják őket.
A munkások végül szakszerűen a bélelt fadobozba fektették mindkettőjüket. A fedél nehéz, csillapított kattanással zárult le felettük, s a sötétben csak egy apró szellőzőnyílás finom sziszegése hallatszott.
Henderson épp megszólalt volna, hogy megvitassa a szerencsés fordulatot, amikor a szállítóláda alja váratlanul megbillent. A doboz nem felkerült a teherautó platójára, hanem egy meredek, olajozott csúszdán nekilódulva zuhant vissza a ház mélyébe.
A sötétben a fadoboz falához csapódott egy elszabadult réztábla, amelyen fémesen megcsillant egy elmosódott felirat.