XLV/9. A kirakati átminősítés — Másodlagos értékesítés

A sötét alagút mélyén a fémes ketyegés hirtelen felgyorsult, s a forró, olajszagú huzatot csípős gőzfelhő váltotta fel. Henderson szorosan behunyta a szemét, felkészülve a legrosszabbra, míg az antikvárius higgadtan megszoktatta a tekintetét a homállyal, mintha csupán egy késésben lévő csatlakozó járatra várakozna.
A folyosó végén azonban nem zúzófejek és csikorgó aprítókések vártak rájuk, hanem ezüstösen csillogó, finom műszerkarok százai. Mielőtt Henderson egyetlen tiltakozó gesztust tehetett volna, a mechanikus ujjacskák bámulatos sebességgel lerepesztették a szabványon aluli rézgombot a kabátjáról, s mikroszkopikus pontossággal kimetszették az antikvárius zakójának fáradt bélését.
A feszült várakozást követő csattanás mégsem a megsemmisülésé volt. A gépi rendszer nem zúzta össze a selejtes nyersanyagot; ehelyett villámgyors, automata öltésekkel vadonatúj, keményített hivatali gallért és ragyogó rézgombokat varrt a ruházatukra, majd egy sűrített levegős lökettel kiröpítette őket a zárókamrából.
A vöröses gázfényben tisztulni kezdett a kép: a másodlagos feldolgozás végén nem a hulladéktárolóban, hanem az antikvárium utcafronti kirakatának legelőkelőbb plüsskanapéján kötöttek ki. Mielőtt felocsúdhattak volna, a mennyezeti sínen futó gépkar halk kattanással egy aranyozott árcédulát tűzött Henderson hajtókájára: *„Kifogástalanul felújított, szabványosított gyűjtői készlet — 15% hivatali kedvezménnyel.”*
Az antikvárius elégedetten kisimította a csillogó új zakóhajtókáját, miközben az utca túloldalán egy ismeretlen kapualj rézcsengője megszólalt a hűvös esti szélben.