XLV/6. A futószalag-elosztó — Szelektív iktatás

Az acél iktatóprés hatalmas tömbje alig néhány centiméterre állt meg Henderson fejétől, majd nyomáscsökkentő gőzfelhőt fújt a két utazó képébe. Ahelyett azonban, hogy puszta súllyal kilapította volna a küldeményt, a szerkezetből finom, fogaskerekes tapintószárak nyúltak ki.
– Rendkívül alapos felmérés – jegyezte meg az antikvárius, miközben egy sárgaréz csáp gyengéden megtapogatta a kabátja hajtókáját. – Úgy tűnik, az illetékköteles tételek terjedelmét és fajsúlyát kalibrálják.
Henderson óvatosan hátrébb húzódott a kosárban, de egy másik fémkar máris kikapott a mellényzsebéből egy régen elfeledett, összehajtott színházi műsorfüzetet. A tapintószár a magasba emelte a papírt, átvilágította egy beépített gázlámpa fényénél, majd száraz csattogással apró, lyukkártyaszerű mintázatot szabdalott a szélére.
– Hé, az a saját tulajdonom! – méltatlankodott Henderson, miközben fél kézzel a megjelölt kalapját próbálta egyenesbe állítani.
A prés feletti rézlámpa villogása hirtelen sárgára váltott. Az írógép billentyűi újra veszett tempóban csattogtak a távolban, s a futószalag billenni kezdett: a kosár az egyenes pálya helyett egy oldalsó, görgős sínre csúszott át, ahonnan a járat egy mélyebb, meredeken lejtő szervizalagútba vezetett.
A sín kanyarulatában, a félhomályos falmélyedésben egy apró, sárgaréz inga lassan, ritmikusan lengeni kezdett.