XLV/3. A csatornaalagút — Pneumatikus átrendezés

A fémesen visító emelkedés nyomán kinyílt csatorna sötét, de meglepően száraz és langyos gőzt árasztott. Henderson, megelégelve a hivatali folyosók dohos levegőjét, habozás nélkül guggolt be a nyílásba, a nyomában csúszó antikváriussal.
– Ez kétségkívül a szellőzőrendszer főága – állapította meg az antikvárius, miközben zsebkendőjével megtörölte a koromtól foltos szemüvegét. – Rendeltetésszerűen a szabadba kellene vezetnie, feltéve, ha az épület követi a klasszikus építészeti logika szabályait.
A logika azonban ezen a szakaszon láthatóan csődöt mondott. A csatorna nem felfelé, hanem meredeken lefelé lejtett, s néhány méter után egy tágas, rézcsövekkel hálózott gyűjtőkamrába torkollott. A falakon nehéz, bőrborítású tartályok függtek, melyekből ritmikus cuppanással szívta magába a levegőt egy gigantikus sárgaréz csőrendszer. A padozatot apróra darabolt, bélyegzett papírfecskék borították.
– Hát ez nem a csatlakozó perron – mormogta Henderson, miközben lábával félrelökött egy lepecsételt számlatömböt. – Inkább tűnik egy túlméretezett levélbedobónak.
Az antikvárius gyanakodva hajolt a kamra közepén álló, feliratozott rézkarok fölé. A fejük felett egy apró, sárgaréz harang szólalt meg, s a falból egy újabb nyomtatott szalag csúszott elő: „Csomagfeladás előkészítve. Kérjük, foglalják el helyüket a szelektáló tálcán.”
A csőrendszer mélyéről mély, szívó morajlás indult meg, s a kamra padlója vibrálni kezdett.