XLV/1. A kis ajtó mögött — A szervizfolyosó titka

A zöld fény sávja végighasította a bársonyszőnyeget, s a mechanika nem tűrt teketázást: a tálca beépített rugója türelmetlenül megpattant, és a két férfit egyenesen a rést feltáró faajtó felé lendítette. Henderson kétségbeesetten próbálta megragadni a szegélyt, de a simára csiszolt keményfa nem kínált semmilyen kapaszkodót.
Az apró nyíláson átzuhanva egy keskeny, dohos szagú szervizfolyosóra érkeztek. Fölöttük óraművek egyenletes kattogása visszhangzott, míg a padlót vastag, zöldes szalagkábelek és finom fémpor borította.
– Ez már nem a játékfülke – suttogta az antikvárius, miközben reszkető kézzel porolta le a térdét. A nyakában futó apró fogaskerekek még halk csikordulással próbálták visszahúzni a fejét a gépies üdvözlőpózba, de az automata kényszerítő szorítása fokozatosan engedett.
– Akkor mi? – kérdezte Henderson fojtott hangon. A falakon apró, rézkeretes nézőkék sorakoztak, amelyeken keresztül a pályaudvar nyüzsgő forgataga látszott, fura, halszemoptikás torzításban. A matrózruhás kisfiú már messze járt, egy újabb automata felé szaladva.
A folyosó végén, a zöld homály mélyén egy kiszuperált telegrafáló gép állt. A papírszalag lassan, ütemesen tekeredett ki belőle, s a pontok és vonalak láncolata között egyetlen olvasható nyomtatott szó ismétlődött.