XLIX/4. A zenedoboz-mechanizmus — Az aranyozott ritmus

A filccel bélelt csipesz nem roppantotta össze az antikvárius nyakát. Ehelyett finom, mechanikus gyengédséggel emelte meg a párost, miközben a falból egy súlyos, sárgaréz felhúzókulcs tolódott elő. A selyemszállal összevarrt kabátok találkozásánál – pontosan a két férfi lapockája közötti illesztésnél – egy rejtett, rézből öntött szerkezet kattant be a helyére.
– Mi ez a hideg fém a hátamban? – nyögte Henderson, miközben az automatika három határozott fordulatot csavart a kulcson.
A sötét alagút végén kinyílt a fényzáró ajtó, és a szállítóplatform visszagördült a luxusáruda polírozott márványpadlójára. A kirakat előtt várakozó tehetős vásárló elégedetten csettintett a cilinderes kalapja alatt. A gép ugyanis nem hibát javított: a protokoll szerint befejezte az összeszerelést. A meleg műszerolaj és a precíz gőzpára nem elválasztotta, hanem egyetlen beolajozott szerkezetként kalibrálta őket.
Amint a zenedoboz rejtett rugója kipattant, a két férfi lába teljesen önálló életre kelt. A rugalmas összevarrásnak és a beolajozott illesztésnek köszönhetően tökéletes szinkronban, méltóságteljes keringőlépésben kezdtek forogni a bársonnyal borított talapzaton.
– Uram – suttogta az antikvárius fagyos mosollyal az arcán, miközben a lába gépiesen lépett jobbra –, úgy tűnik, a következő ötven évben együtt fogunk táncolni.
– Legalább a műszerolaj levendulaillatú – sziszegte Henderson, és a szerkezet ütemére kényszerűen meghajolt a vevő felé.
A szalon sötét sarkában ekkor halkan meglendült egy rozsdás rézcsengő, s a hátsó szobában egy vaskos leltárkönyv csapódott be magától.