XLIX/3. A tisztítókamra — Olajozott félreértés

A súlyos rézajtó mögött nem a megsemmisítő kohó várt rájuk, hanem egy párolgó, kék fénnyel megvilágított kamra. A sínrendszer zökkenve megállt a csarnok közepén. Az antikvárius megdermedve figyelte, ahogy a mennyezetről finom selyemkefék és gőzölgő szórófejek ereszkednek alá.
– Ez egy fertőtlenítő egység – suttogta Henderson, miközben próbált minél kisebbre zsugorodni az antikvárius kabátjának árnyékában. – Vagy lemosnak minket, vagy felolvasztanak.
– Maradjon csendben! – sziszegte az antikvárius. – A csuklója még mindig rángatózik.
A gépi rendszer azonban nem fertőtlenített. A félreértelmezett riasztási kód alapján a raktárirányító automatika úgy érzékelte, hogy egy prémium kategóriás, de szoruló óraszerkezet érkezett karbantartásra. A levegőben halk sziszegéssel levendulaillatú, finomított műszerolaj-köd terült el. A szórófejek meleg gőzpárát fújtak az összevarrt kabátujjakra, hogy megpuhítsák a „beakadt alkatrészeket”.
Henderson arca ellazult, amint a meleg gőz átjárta átfagyott vállát, ám a megkönnyebbülés csak pillanatokig tartott. A kamra túlsó oldalán egy hatalmas, filccel bélelt csipesz lendült ki a falból, és határozott mozdulattal megragadta az antikvárius gallérját, mintha csak egy pontatlanul illeszkedő fogaskereket készülne helyreigazítani.
A sötét alagút mélyéből ekkor egy mély, fémes lüktetés hallatszott, mint egy óriási inga lassú kattanása.