XLIX/2. A hűtött sínpálya — Téves riasztási protokoll

A sínrendszeren sikló platform egyre mélyebbre repítette a két férfit a hűtött raktárfolyosó félhomályába. A falak mentén zúzmarás csövek húzódtak, s a hideg levegő azonnal megdermesztette az antikvárius arcára fagyott, dühös fintort. Henderson a fogát csikorgatva próbálta kimasszírozni elzssibbadt felkarját, de az aranyszállal átvarrt kabátujj hajthatatlannak bizonyult.
– Ha még egyszer megmozdul, átlököm a védőkorláton – sziszegte az antikvárius, miközben a platform egy éles kanyart vett be.
– Akkor magát is viszem, önfejű vénszivar – vágott vissza Henderson, de szavait elnyomta a fejük felett felvillanó piros jelzőfény.
Egy mennyezetre szerelt, mechanikus felderítő optika ereszkedett le halk kattanással. A rézlencse hideg kék pásztával mérte fel az összevarrt páros körvonalait. Amikor a fénysugár Henderson rángatózó vállához ért, a férfi akaratlanul kiadott egy éles, fojtott kuncogásszerű hangot. A szkenner azonnal megtorpant: az elemző egység a rezgést nem emberi reakcióként, hanem a belső fogaskerekek veszélyes kopásaként és taktikai riasztási frekvenciaként regisztrálta.
A falból egy gőzhajtású terelőkar csapódott ki, s a platformot egy még hidegebb, zúzmarás alagút felé irányította. Az alagút végén egy súlyos, fagyott rézajtó gőzt pöfögve lassan emelkedni kezdett.