XLIV/5. A vízcsepp-kalibráció — Szakértői fókuszálás

A vízcsepp sziszegve párolgott el a cipőbőrön, mintha nem is sima víz, hanem valami maróbb, hivatali vegyület lett volna. Henderson meg sem mozdult, nehogy kibillentse a fejük felett billegő, hatalmas nagyítólencsét.
– Ez egy optikai minősítés – suttogta, miközben a lencse fókusza hirtelen összezsugorodott, és egyetlen apró, tűhegyes fénypontot vetített az antikvárius orrhegyére. – A fénymutatóinkat mérik. Vagy az évjáratunkat.
– Azt mérik, mikor ájulunk el – morogta az antikvárius, és próbált hátrébb húzódni, de a mögöttük nyitott fémcsatornából halk, pneumatikus kattanással egy hosszú, háromágú sárgaréz csipesz nyúlt ki.
A csipesz finoman, de ellentmondást nem tűrően megragadta Henderson zakójának gombját, és pár centivel közelebb húzta a polc széléhez. Lent a mélyben a mechanikus fogaskerekek ritmusa megváltozott: a halk ketyegést felváltotta egy ünnepélyes, tompa harangjáték.
– Látja? – mutatott le Henderson a polcperem szélére, miközben próbálta egyensúlyban tartani a kalapját. – Ez a kiemelt tétel jelzése. Felkerültünk a katalógusba.
A szomszédos polcon fekvő, félig elolvadt viaszbaba ekkor lassan feléjük fordította a fejét, bár a szemei helyén csak két üres gomblyuk tátongott.
– Ne örüljön, kollega – mondta a baba a mellkasába épített, rekedt kis hangszóróból. – A harang itt nem a licit kezdetét jelzi. Hanem a hulladékprés indulását.