XLIV/3. A viaszos védőréteg — Hősokk-ellenőrzés

– Konzerválás! – préselte ki a szót Henderson, miközben az arca sápadtan verte vissza a gőzölgő tartály sárgás fényét. – A múzeumi ritkaságokat mindig viaszbevonattal védik a páratartalom ellen!
– De mi nem vagyunk műtárgyak! – vágta rá az antikvárius, és próbált visszamászni a buborékfólia sáncai mögé.
– A bizonylat szerint már azok vagyunk – vetette ellen Henderson, feszülten figyelve, ahogy felettük egy óriási, mechanikus merőkanál emelkedik a magasba.
A futószíj meglódult, és a doboz egyetlen zökkenővel a forró, illatos gőzfelhő közepébe ereszkedett. A várt égő fájdalom helyett azonban csak egy száraz, perzselő hőhullám csapott le rájuk. A csomagolóautomata precíz időzítéssel hajtotta végre a hőkezelési ciklust: a viaszréteg pillanatok alatt megszilárdult a karton külső falán, légmentes és átvilágíthatatlan idomot formálva köréjük.
– Látja? Hősokk-teszt a szállítási állóságért! – pihegte Henderson, miközben izzadságcseppek gördültek le a homlokán. – Kiálltuk. Innentől nyert ügyünk van.
A szalag hirtelen megállt. A doboz alatti padlózat egy csapóajtó halk kattanásával kinyílt, a kartonfülek visszahajlottak, és a selyempapír-fészek kifordult alóluk.
A fény elvakította őket, ám amikor a szemük megszokta a világosságot, nem a szállítási teherautó platóját látták. Egy polcperem szélén ültek, szédítő magasságban a padló felett. Lent, a homályos mélyben, egy rézveretes falióra ingája lendült ki ünnepélyes lassúsággal.