XLIV/1. A fekete kesztyűs vásárló — Készpénzes opció

A fekete kesztyűs alak lassan végigmérte a legfelső polcon feszengő, mázas tartásba dermedt párost. Henderson hiába próbált pislogni, a szemhéja mintha meisseni porcelánból öntött védőpajzs lett volna; csupán a pupillája követte az idegent, aki felnyúlt, és megpöccintette a vitrin oldalán csüngő apró rézcsengőt.
A csilingelésre nem a bolti eladó lépett elő a homályból, hanem a vitrin aljába épített fogaskerekes szerkezet lendült akcióba. A polc halk szisszenéssel kigördült, akár egy nyitott fiók, hogy a potenciális vevő közelebbről is megvizsgálhassa a Biedermeier gyűjtemény legújabb tételeit.
Az antikvárius torkából méltatlankodó üvöltés helyett csupán egy finom, csontporcelán-koccanás hallatszott, amikor a vásárló hűvös ujja végigsiklott az árcéduláján. Az idegen gondosan áttanulmányozta a „finoman repedt” bejegyzést, majd elismerően bólintott.
– A csomagolás kissé elavult, de a tartásuk kifogástalan – jegyezte meg gépiesen szabályos, zenedobozt idéző hangon.
Azzal a táskájából előhúzott egy súlyos, csiszolt sárgaréz érmét, és határozott mozdulattal a polc szélére vágott bedobónyílásba ejtette. A szerkezet mélyén fémkarok kattantak, s Hendersonék talpa alatt a faállvány váratlanul visszahúzódott.
Lenn, a sötét mélyben egy csomagolószalag-adagoló csikordult meg.